A szennyvízrendszer és csatornázás kialakulása

Múltkor összeült a csapat (duguláselhárítók) brainstorming okán. Minket sem kímél a piaci verseny, de ez nem baj, így véletlenül sem lustulhatunk el. Képeznünk kell magunkat, hogy az elsők között háríthassuk el a dugulást.

A „duguláselhárítók közötti viadal” azt is magával hozza, hogy nem csak a „piszkos” munkát kell végeznünk, hanem a „fehérgallérost” is, hiszen a reklám, a marketing elengedhetetlen. A duguláselhárítás (vízvezeték szerelés, csatornaépítés, csatornatisztítás, kamerás csővizsgálat, vízszivárgás helyének megkeresése, nyomvonal megállapítása, vízszivattyúzás: csapadékvíz, csőtörés, árvíz) mint szolgáltatás keresett, a piac telített, a mezőny erős, sok szakember, és nem kevés kókler mozog a pályán. Ebből következik, hogy nem csak a csőgörényt, Woma-t, egyéb dugulást megszüntető eszközt kell magunkhoz ragadnunk, hanem a klaviatúrát is.

Szóval: ötletelés, munkatársak. Téma: mi legyen a blogon? Ne legyen túl száraz és informáljon is. Ráadásul legyen köze a szennyvízcsatornához, a duguláselhárítás pedig alap!

Az idő kellemes volt, a madarak csicseregtek, a sör fokozta a kreativitást, egyre gyakrabban látogattuk az „intézmény” toalettjét – nem tapasztalatszerzés okán. Aztán úgy cirka három óra komoly eszmecsere után (belekóstolva a történelembe, biológiába, földrajzba, közegészség- és egyéb „bizarr ügybe”), említve a görögöket, rómaiakat, különféle ronda járványokat, levontuk a végső konklúziót: csatorna nélkül nem élet az élet, hiszen ha nem lenne csatorna, nem lenne dugulás, ergo: hol lennénk mi, duguláselhárítók, csatorna nélkül?

Így jutottunk arra, hogy a blogon helye van a csatornázás születéstörténetének.

Kezdjük az elején, tőszavakban, nem szeretnék untatni senkit, de szerintem alap.

Őskor: vadászó, gyűjtögető – Újkőkor: nomád állattartás, növénytermesztés – letelepedések, növekvő élelmiszermennyiség, magántulajon – élelmiszerfelesleg – társadalmi tagozódás – falvak – városok – városállamok – környezetszennyezés! Márpedig a szabadon „garázdálkodó”, kezeletlen emberi végtermék előbb-utóbb elkerülhetetlenül megfertőzi az ivóvizet (is).

(Bizony, bizony! Az ürülék tele van baktériumokkal, többek közt Escheria colival, mely a bélben él, és ott helye is van. A probléma ott kezdődik, amikor az ivóvízen keresztül jut a szervezetbe, és kezd el dorbézolni. És igen, ekkor már megkezdtük a környezet szennyezését.)

Cloaca Maxima - az első ókori csatornahálózat

A csatorna – nem árulok el titkot – a lakosság szenny- és egyéb vizeinek elvezetésére szolgál. A szükség hívta életre, eleinte csak ott, ahol sok ember volt kénytelen kicsi élettéren osztozkodni. Pl. Mezopotámiában i.e.: 3000-től!

A lakóházakba függőleges aknákat építettek be, ezen keresztül jutott a szennyvíz a dongaboltozatos főcsatornákba.

Nem mondom, hogy a szennyvízcsatorna egyidős az emberiséggel, de számomra meglepő, hogy már az ókorban, i.e. 514-ben, Rómában, megépült egy bámulatra méltó építmény, a „Nagy Kloáka”, azaz a Nagy Szennyvízcsatorna (Cloaca Maxima). A csatornahálózat elsődleges célja eleinte csak a talaj- és csapadékvíz elvezetése volt. Egy etruszk mérnök tervei alapján készült; talán ennek (is) köszönhető, hogy a hét dombra épült város nem süllyedt el a dombok között pöffeszkedő dágványban, hiszen a csatorna segítségével sikeresen lecsapolták a területet.

A szennyvízcsatorna tufakőből épült, kötőanyag nélkül, dongaboltozat zárta. Annyira profin építették fel, hogy beomlásról szó sem lehetett, kivéve egy-egy nagyobb árvíznél. Tisztításáról, karbantartásáról az akkori „duguláselhárítók,” az aedilisek gondoskodtak. (Ókori római magistratusok, hivatali idejük egy évre szólt, kereskedelmi, közrendészeti, vallási funkciókat töltöttek be.)

A duguláselhárításra akkoriban elsősorban az esős évszakban a csatornába torlódott eltömődések miatt volt szükség, hogy az épületek ne mosódjanak alá. De volt ennek egy érdekesebb oka is. A meleg, mediterrán éghajlat miatt hatványozottabban fordult elő az olyan gázok képződése, mint a metán és a hidrogén-szulfid. Azon kívül, hogy ezek mérgezőek, rendkívül robbanásveszélyesek is. Sőt! Utóbbi, levegővel egyesülve maró hatású savvá válik. Ez lehet egyik magyarázata annak, hogy nem minden római polgár élt a csatorna áldásaival: bár volt WC-jük, de az nem csatlakozott a Nagy Cloákához. Joggal féltek a robbanástól… Ráadásul nem ismerték a bűzelzáró szifont – nem lehetett kellemes… Ők az ürüléket egyszerűen kitették a ház elé, egy váza alakú edénybe, onnan pedig elszállították, vagy latrinát használtak.

Ókori duguláselhárítók sanyarú élete

Rómában, Julius Caesar fennhatósága alatt már az elhasznált vizet is a csatorna volt hivatott elvezetni.

Botorság lenne azt gondolni, hogy az épített csatornahasználat általános volt. Az utcák zömében folyókák és kocsikeréknyom kapta ezt a hálátlan, ám annál hasznosabb feladatot. (Most ne menjünk bele, mennyire volt hatékony, főleg az utóbbi…)

Érdekességképpen megemlíteném, hogy a Nagy Kloáka magassága itt-ott akkora volt, hogy vígan elfért benne egy szekér. Nem volt ám szükség akkoriban kamerás csővizsgálatra! Mint duguláselhárító, belegondolni is brutális, mekkora munka lehetett a Tiberis (Tevere) egy-egy áradása után az ebben összetorlódott dugulást megszüntetni, a csatornát megtisztítani, a hordalékot eltüntetni. (Kimosott fák, döglött állatok, kő, homok…)

Mindenesetre ez a fajta szennyvízelvezetés annyira bevált, hogy a spanyolok, franciák, sőt, Afrika egyes településein is alkalmazták.

Aztán Róma elbukott és bukott vele a csatornázás, szennyvízelvezetés – jó ideig…

Persze az ókori görögök nem maradhattak le a rómaiaktól a csatornaépítés területén sem. Legalábbis nem sokkal… Közel sem található annyi relikvia a görög szennyvízcsatorna-hálózatot illetően, mint amennyi a művészeteket, építészetet illetően fellelhető, de szerintem ez egyáltalán nem baj. Sőt! Inkább nézegetem egy görög istennő márványtestét, mint a duguláselhárítás vénséges vén helyszínét.

A kevés infó, melyet felleltem, azt mondja, Athénban létezett kőbe vésett, agyagcsövekkel kiépített szennyvízgyűjtő. (Mennyivel egyszerűbb a mai csatornaépítés! Elképzeltem, ahogy ásóbottal vagy ki tudja, mivel, kiássuk a csatorna helyét, felkutatjuk a megfelelő követ, odacipeljük, ahelyett, hogy mint most, bemegyünk a szerelvényboltba, leadjuk a tételt, kiszállítjuk, lefektetjük a speckó gépekkel kiásott csatornaárokba, föld vissza, kész! Na, jó, egy csatornaépítés, csatornatisztítás sem ilyen egyszerű, de mégis…)

Ókor, szenny, víz, csatorna… Hogy plasztikusabb legyen a dolog, képzeljünk el egy koedukált (válaszfalak nélküli…) latrinát. A klotyó alatt vízzel teli kanális. A „dolog” végeztével a fekáliát elvezették a településtől távol. Persze, ez nagy lélekszámú települések esetében azzal járt (pl. Róma kontra Tiberis), hogy a szennyvíz megfertőzte a folyót, azt a folyót, ahonnan a város lakosai a mindennapi vizet beszerezték… Ennek ellenére ebben az időben ez rendkívül higiénikus és okos szennyvízgazdálkodásnak számított. (Nézd csak aztán a középkort...)

A sötét középkor

Jut eszembe a szennyvízgazdálkodásról! Vespasianus császár 79-ben adót vetett ki a nyilvános WC-kre (melyeket bérlők üzemeltettek – Diocletianus, római császár idejében pl. 144 volt belőlük!), illetve a stercorariusokra (trágyahordókra), hiszen az utcákon gyűjtött székletet trágyaként eladták, a cserzővargák pl. két kézzel kaptak utána. Kínában majd’ a huszadik század végéig használtak emberi fekáliát (is) a földek trágyázására. Nőtt is a rizs…

Viszonylag ismert vígjáték a Jöttünk, láttunk, visszamennénk. Most nem mennék bele filmkritikába, de azt kijelenthetem, mi, duguláselhárítók biztosan nem szeretnénk a sötét középkorban dugulást elhárítani! Nem csak azért, mert kész életveszély lenne abban a korban, azok között a viszonyok között élni, hanem, mert nem lenne munkánk! Ugyanis a középkor embere fittyet hányt minden szennyre, meg is fizették felelőtlenségük árát! Az áldatlan, borzalmas állapotok miatt elképzelhetetlen számban haltak meg az emberek a ragályos betegségek miatt. A rágcsálók számára a középkor maga volt a Kánaán (kidobált konyhai hulladék, döglött állatok, vágóhidakról ömlő, majd megalvadó vér és igen, olykor napokig oszló emberi tetemek…). Szaporodtak is rendesen, ahogyan a bolhák is – általuk… Aztán jött a tífusz, kolera, pestis, vérhas, lépfene, tetanusz… A bolhának ember, vagy rágcsálóvér: egyre megy! Márpedig a bolha remek hordozója a halálos fertőző betegségeknek… Ahogyan a légy is…

Bizarr, de a hulladék eltávolítására disznókat tartottak. El lehet képzelni, ahogy vígan túrnak a mindenféle mocsokban, majd valakinek az asztalára kerülnek. Kész horror…

Voltak ezen kívül is említésre méltó dolgok. Pl. hollót, héját tilos volt megölni, mert ezek a szárnyasok is fel-felcsipegették az utca szemetét.

A nagy felismerés: emésztőgödör

Miután felismerték, hogy a járványok eszményi táptalaja a „fekete víz” (széklet + vizelet: fertőzött, magas nitrogéntartalmú „produktum”), ugrásszerűen megnőttek azon rendeletek, melyek a közegészségügy malmára hajtották a vizet. Megtiltották, hogy a háztartási hulladékot, fekáliát, vizeletet az utcára öntsék. Bevezették ezek zárt kocsin történő elszállítását. A derítők falát kikövezték, mészhabarccsal tapasztották, hogy ne szivárogjon ki a szennyvíz, és le is fedették azokat. Külön tárolóhelyet jelöltek ki a pöcegödörből kimert trágyának.

A csatornázás azonban nyögvenyelősen haladt. Nem volt olcsó mulatság, ezért gyakran elakadtak a csatorna kiépítésével. Mivel azonban a lakosság egyre nőtt, elengedhetetlenné vált.

Eltartott több századig, míg az emésztők és csatornák megfelelően hatékonyan tudták feladatukat ellátni, nem telítődtek dugultak el állandóan, hogy aztán a kutak vizébe szivárogjanak…

Az ember lassan-lassan át- és belátta, hogy csatorna (illetve pöcegödör) nélkül nem élet az élet (még ha el-eldugul olykor, hiszen akkor jövünk mi, a duguláselhárítók). Párizsban pl. 1539-ben végre kimondta a törvény, hogy mindenki felelős a saját piszkáért: kötelező lett a házi emésztőgödör. Ez pedig nem kis dolog volt.

Vízöblítéses WC-k megjelenése

Bizony, a fekália évezredeken át „természetesen”, egyszerűen, viszonylag olcsón hajtott hasznot. Azonban később, a vízöblítéses WC-k elterjedésével ez gyökeresen megváltozott. Az „ürítéstörténet” szerencsére kinőtte gyerekbetegségét, megkezdődhetett egy sokkal tisztább „végtermék-eltüntetési mód”, ezzel elejét vették az olyan szörnyű járványoknak, mint pl. a kolera. De ennek is megvan a rákfenéje igaz, jóval enyhébb rákfene, mint a halálos fertőző betegségek.

Az egyik „mellékhatás” a vízpocsékolás. Mióta az ezerhétszázas évek második felében a Joseph Bramahnak tulajdonított vízöblítéses WC bejegyezésre került, sok víz lefolyt a klozeton… A hagyományos tartállyal szemben mai, ún. öblítő szelepes megoldásnak hála, a vízpocsékolás csökkent, ám itt is megfizetjük a vámot, ugyanis ha a csatorna építésekor nem jártak el körültekintően, vagy a csatorna nem rendelkezik megfelelő átmérővel, lejtéssel, a dugulás előbb-utóbb elkerülhetetlen. De semmi vész, jövünk – duguláselhárítók - a különféle technikákkal, technológiákkal (spirálos kézi, spirálos gépi, magasnyomású csatornamosó – Woma – vákuumos, vegyszeres, stb.) és megszüntetjük a dugulást!

A másik kritikus és rizikós „tünet” egyben veszélyforrás, hogy a hígítással többszörösére növekedett a szennyezőanyag mennyisége. Több veszélyes anyag, több veszély…

Mára egyértelművé vált, hogy a folyók, tavak elnitrátosodása a nem megfelelő szennyvízkezelésnek/tisztításnak róható fel. A szennyvíz, szinte azóta, hogy az ember két lábra állt, probléma forrását jelentette.

Elég kicsiben gondolkodni. Napjainkban mekkora gondot okoz, ha eldugul a mosogató-, kádlefolyó, WC és visszaömlik a szennyvíz! Elképzelhetjük, mi lehetett anno, amikor az utcákon áradt… Elmondhatjuk: minden kornak, országnak, rassznak megvan a maga csatornatörténete. Egy biztos! A szmötyi a csatornába való és csatornába nem való a dugulás!